A düh és spiritualitás kapcsolatáról régóta szeretnék már szólni. Videót is elkezdetem már készíteni róla, s visszanézve úgy tűnt beletört a bicskám. Nem lett érthető az üzenet amit átadni kívánok. Azzal a reménnyel vágok most bele a cikkírásba, hogy most sikerül átadnom üzenetemet. Elöljáróban, ha egy mondatban kellene megfogalmaznom üzenetemet, akkor így hangozna: „Egy Spirituális úton járó személynek is jogában áll, sőt, néha kifejezetten szükséges dühösnek lennie. Az viszont nem mindegy, hogy ezt hogyan teszi.” – Nos, ez végül 2 mondat lett, melyből az első konkrétabb, a második elvontabb, de mégis mindkettőre szükség van. Máris elmagyarázom, hogyan!
A magyarázathoz először bevezetek néhány alapfogalmat. Az első fogalom a pszichológia területéről érkezik – Énvédő mechanizmus, a második pedig a spiritulitás területéről, még pontosabban a Buddhizmus területéről – Az elutasítás és ragaszkodás mint szenvedésünk gyökere.
Énvédő mechanizmus
Az Énvédő mechanizmus olyan belső működéseink tárháza melyek identitásunk, integritásának fenntartását célozzák. Ez így kissé misztikusan hangozhat, talán néhány példán keresztül érthetőbbé válik:
1. Védelem a külső impulzusokkal szemben
Mindannyian ismerjük, hogy mennyire kellemetlen dolog tud lenni amikor egy rólunk szóló igazsággal vagyunk kénytelenek szembenézni. Például: van egy olyan kukacoskodó viselkedésem, melyet szinte már automatizmusként csinálok. Egy barátom egy alkalommal visszajelez erre, s elmondja nekem, hogy őt mennyire bosszantja amikor ezt csinálom, s talán még arra is felhívja a figyelmet, hogy sok más barátunk is így van ezzel. Ha ezt a barátot végig tudom hallgatni, s be is tudom fogadni amit mondott, akkor úgy tűnik elég erős vagyok ahhoz, hogy az információ által kiváltódott belső érzelmemmel legyek. Ez azt is jelenti, hogy megjelenik bennem egy érzelem, aminek aztán helyet adok, s hagyom kibontakozni, miközben képes vagyok arra, hogy ez az érzelem ne ragadja el a szituációban való reagálásomat. Ez jelenti a valódi erőt! Tehát nem arról beszélek, hogy például meg sem érint amit a másik mondd nekem, hanem arról, hogy nagyonis megérint! S ez egy kulcs mozzanat: Van –e valamilyen érzet, akár testi érzet, melegség-hidegség, vagy érzelem például düh, szégyen, fájdalom, vagy amit mondott meg sem érint. Vagy éppen belül csak legyintve, forrongva, kellemetlen érzelmeinkkel küzdve, de kívűl udvariasan reagálunk barátunk mondandójára. Valójában ha igazán betalál egy ilyen visszajelzés, biztosan ki fog váltani egy testi-érzelmi reakciót bennünk.
Sokszor azonban azt tapasztaljuk, hogy nincsen ilyen érzelmi reakció, vagy csak valami nagyon enyhe dolog. Ennek több oka lehet: A helyzet nem olyan, hogy bele tudjunk mélyedni érzelmeinkbe, például sietnünk kell egy következő programra.
Egy másik ok, hogy énünk integritását kell megvédenünk. Ilyenkor az az érzelmi reakció, mely kiváltódna a visszajelzés kapcsán, olyan mértékű, hogy annak érzékelése is veszélyes ránk nézve. A veszélyt egy elhárító mechanizmussal hárítjuk el: például olyan belső reakciót képzünk, melyben titkon a másik felet, a visszajelzést adó barátunk szavahihetőségét kérdőjelezzük meg. Így nem kell igazán szembenéznünk mindazzal amit ő elmondott – bár ettől még valószínűleg egy kis tüske érzetként a felszín alatt megmarad. Ezt az elhárító mechanizmust degradációnak hívjuk. Sok más lehetőség is van még! Például: Hasítás, meg nem történtté tevés, elfojtás, acting-out stb… Ezeknek mind az az eredménye, és célja, hogy ne kelljen szembesülni olyasmivel amire nem vagyunk készen. Ezek a reakciók tudattalanul mennek végbe, s a valóság egy szeletét eltorzítják vagy kitakarják. Fontos, hogy megjelenik benne egy elutasítás, azon tartalom elutasítása melynek befogadására énünk még nem kész, s ezért annyira veszélyesnek tartja, hogy a valóság eltorzításának árán is elutasítja.
2. Védelem a belső impulzusokkal szemben
Fontos, hogy az énvédő mechanizmusok irányulhatnak belső tartalmakra is. Például megjelenik, vagy megjelenne bennünk egy vágy valaminek a megszerzésére. Például szeretnénk egy nagyobb autót. Könnyen elképzelhető, hogy ez a vágy valamiért nem érzékelhető. Lehetséges, hogy egyszerűen olyan nehéz pénzügyi körülményeink vannak, hogy ez szinte lehetetlennek tűnik. De az is lehetséges, hogy valamilyen belső meggyőződésünk van arról, hogy a nagy autó nem jó dolog, s talán azt is gondoljuk, mindenki akinek nagy autója van az valahogy gonosz ember. Ekkor valóban ez a vágy énünk integritását veszélyezteti, így lehetséges, hogy ismét olyan reakciót képzünk amely lehetővé teszi, hogy vágy energiáját más emberekkel szemben érzett düh, lenézés formájába tereljük át. Itt is igaz az, hogy a valóság torzul. Ebben az esetben a saját vágyunk az ami kitakaródik. Itt is igaz az, hogy sokféle más lehetősége van még enünknek a veszélyes belső tartalmak elhárítására. Az is lehetséges például, hogy a nagy autóra való vágyunkat kiéljük egy cipővásárlásban (áttolás). A belső tartalom is sokféle lehet, szexuális vágy, érzelmi reakciók, düh, félelem, de tűnhet veszélyesnek akár egy pozitív érzés, a szeretet átélése is.
A külső és belső énvédő mechanizmusok összefüggnek természetesen, s összességében személyiségünk reakciómintát alkotják. Közös ismérvük, hogy a valóság torzítása, amely valamilyen tartalom elutasítása miatt következik be. Amennyiben mélyebben szeretnéd tanulmányozni az énvédő mechanizmusokat, ajánlom Anna Freud – Az én és az elhárító mechanizmusok c. munkáját, melyben részletesen foglalkozik ezzel a témával.
Az elutasítás és ragaszkodás mint szenvedésünk gyökere
A második fogalom a Spiritualitás területéről érkezik, s így hangzik: – Minden szenvedés forrása a ragaszkodás és az elutasítás. Ez a meglátás a Théraváda Buddhizmusban szerepel, legalábbis én ebben a rendszerben, Tiszteletreméltó Dhammasami által vezetett meditációkon ismerkedtem meg vele. Ebben a rendszerben a Lobha és Dosa, vagy Abhijjha és Domanassam szavakkal illetett két tudati mozdulat az elutasítás és a ragaszkodás, melyek a szenvedés legfőbb gyökér okai. A Théraváda Buddhizmus Buddha eredeti tanításaira építve létrejött nagyon komplex rendszer, az emberi tudat működésének igen részletes leírásaival, melynek célja nem kisebb mint a szenvedés teljes felszámolása. Az elutasítás és ragaszkodás rengetegféleképpen jelenhet meg bennünk. A Théraváda ösvényen járva, a csendes meditációk fontos tárgyai ezek. A meditációban ilyenkor azt célozzunk, hogy ezen működésinkre fényt derítsünk. Észrevegyük tehát azt amikor elutasítjuk a fájdalmat (egy 10 napos meditáció alatt ezzel pedig sokat lehet szembesülni), vagy más kellemetlen érzés elutasítását. Aztán pedig vegyük észre azt is, amikor valamihez ragaszkodni kezdünk. Ez lehet testileg, fizikailag kellemes dolog, például az ebéd íze, de lehet mentális is, például egy kellemes tudatállapot, vagy egy kognitív felismerés is. A ragaszkodás itt is több szinten jelenik meg, s nagyon változatos formákat ölt. Akárcsak az elutasítás, elménk nagyon sokszínű palettával rendelkezik ebben, melyet mind az élet tapasztalásai során alakítottunk ki, vagy tanultunk meg másoktól. Felnőtt emberként pedig ezek már olyannyira a természetesek, akár a halnak a víz melyben létezik.
Nagyon jó érzés, akár csak egy pillanatra is megtapasztani egy olyan tudatállapotot, melyben ez az állandó belső küzdelem, a szeretem – nem szeretem, a jó és rossz közt, az ezekről való belső párbeszéd, vagy akár már fizikai cselekvések elcsitulnak. Már az is nagyon felüdítő, amikor ez a folyamat kezd, egy kicsit csitulni. Nyugalom, béke járja át az embert tőle, mely olyan nyugalom, amelyet hétköznapi tudatállapotban lehetetlen tapasztalni. Betekintés ez abba, ahová a Buddhizmus képes eljuttatni a kitartó gyakorlókat. Akit pedig ez hozott lázba, annak a könyvolvasás helyett most a tapasztalást ajánlom. Ha még nem próbáltál meditálni, kezdd kicsiben, ne rögtön egy 10 napos vipassanával. Léteznek 1-2-3 napos felkészítők, melyek nagyon jók indulásnak.
Összefüggések
Most pedig térjünk vissza eredeti kijelentésem magyarázatához. Ehhez elsőként megismétlem az eredeti két mondatomat: „Egy Spirituális úton járó személynek is jogában áll, sőt, néha kifejezetten szükséges dühösnek lennie. Az viszont nem mindegy, hogy ezt hogyan teszi.” Talán néhányan megköveznének ezért a kijelentésemért, én mégis vállalom ezt, jógaoktatóként és gyakorló meditálóként is. A fenti két fogalom kapcsolatából, több összefüggést is találhatunk a düh és a spirtituális fejlődés közt. Ezen összefüggésekre alapozom fenti kijelentésemet.
Az első összefüggés meglehetősen egyértelműen látszik: Az elhárító mechanizmusok valamilyen tartalom elutasítását jelentik. Az elutasítás bármely formája pedig a szenvedés gyökere. Így levonható az a következtetés, hogy a valóság torzítása, a kellemetlenségek elutasítása végsősoron, hosszútávon a szenvedésünket növeli. Mivel azonban létezik egy időfaktor is, ez nem mindig teljesen egyértelmű. A kellemetlen dolog sikeres elutasítása által ugyanis rövidtávon kellemesebben érezzük magunkat. Az általa okozott szenvedés pedig biztosan megjelenik az életünkben, azonban ezt már legtöbb esetben nem tudjuk összekötni azzal a korábbi elutasítással, melynek következtében egy rövidtávú nyereséget már elkönyveltünk. Mivel ez az összekötés hiányzik, valóságérzékelésünk ezen a ponton is csorbát szenved. Ennek a konkrét elutasításnak a mintája úgy rögzülhet bennünk, mint követendő, számunkra jó reakció. Az igazság pedig ennél még sokkal komplexebb. Ezen elutasítás minták alapjai még gyermekkorunkban alakulnak ki, majd felnőttként tovább finomítjuk őket. Az alapok kialakulásakor a valóság egy részének lehasítása, a túl erős impulzusok eltávolítása gyakorlatilag életmentő volt. Ezek tették lehetővé azt, hogy egyáltalán életben maradjunk, vagy, hogy nagyjából egészségesen mondhatni épp ésszel túléljünk egy traumatikus eseményt, vagy egy állandósult hiányérzetet. Emiatt nem jelenthető ki általánosítva az, hogy az elhárító mechanizmusok nem jók nekünk, hiszen ha ott akkor ezt nem éljük túl épp ésszel, akkor most nem beszélhetnénk minderről sem. Az elhárító mechanizmusoknak tehát igenis megvan a helye énünk integritásának, épp eszünk megőrzésében, s erőszakkal eltávolítani őket hiba. Spirituális nézőpontból nézve pedig jól látszik az is, hogy a fejlődés gátjai ezek, szenvedéseink gyökét okait képezik, így ha hosszú távon gondolkozunk, s boldogságra törekszünk, érdemes hát ezekkel is foglalkozni. Itt jut eszembe Tiszteletreméltő Dhammasami egyik kedvenc mondása, melyet a 10 napos meditációkon előszeretettel szokott ismételni: „More pain meand less pain”. – Itt konkrétan arra utal, hogy ha ki tudjuk oldani a fájdalmaink, szenvedésinket elzáró mechaizmusokat, s képesek vagyunk ezeket érzékelni, akkor ettől valójában a szenvedésünk csökkenni fog. A szenvedésink csak úgy tudnak kioldódni, amennyiben azokat nem egy elzárt burokban dédelgetjük.
Nézzünk meg még pár sorban egy másik, picit rejtettem összefüggést: Az elhárító mechanizmusok torzítják a valóságot. Vagy teljesen lehasítják annak egy részét, s nem is látható, vagy más formát, jelentést adnak a történéseknek mint amit azok valójában képviselnek. A spirituális rendszerek a megvilágosodást célozzák. Az pedig józan ésszel belátható, hogy a megvilágosodás nemigen képzelhető el úgy, hogy a valóságot nem látjuk tisztán. Lehetnek hitelen belátásaink, spirituális tapasztalásaink, vagy akár kigyakorolt tudatállapotaink is melyekben tudunk és szeretünk hosszú távon időt tölteni (s melyekhez így természetes módon kialakulhat a ragaszkodás). Azonban amikor ezekből a spirituális régiókból visszatérünk, legyen az akár egy spontán tapasztalás, pszichedelikus utazás, vagy komoly gyakorlási renddel elért tudatállapot, a személyiségünk elháírtó mechanizmusai még mindig működni fognak, így földi tapasztalásunkat, az életben elért sikereinket, vagy épp sikertelenségünket továbbra is irányítva komoly befolyást fognak jelenteni a hétköznapi valóságunkra. Mindezek miatt mélyen hiszem azt, hogy a személyiség fejlesztése, és a spirituális utakon való haladás nagyonis kiegészíti egymást, sőt a fejlődés egy szinten túl elképzelhetetlen lesz ha csak az egyik oldalt fejlessztjük. Igaz ez akkor is ha csak önismerettel foglalkozunk, s nem érintjük a spirituálitást, s akkor is ha csak a spirituális fejlődésünkben teszünk sok energiát, míg 
személyiségünk érintetlen marad. A düh megélése, annak stádiumai – teljes elfojtás, nyomokban megjelenés, kifelé fordítás, megélés és megtartás – a személyiségfejlődés körébe tartozó téma. A korábbi állításom indoklását pedig ezzel zárom, mert hiszem, hogy a spirituális úton járóknak, s magas tudatszintek kiművelését célzóknak el kell tudni jutni oda, hogy dühükét nemcsakhogy érezni képesek, de megtatani, irányítani is. Ennek az érzelemnek óriási energiája van, melyet ha elfojtással tartunk kordában, nagy árat fizetünk érte (ugyanakkora energia kell a lent tartáshoz is), azonban ha használni tudjuk, tudatosan tudunk dönteni arról, hogy mibe forgassuk bele, akkor hasznunkra válik, s megnyílik az út a transzformáció felé is. S itt utalnék még vissza kijelentésem második mondatára: „Az viszont nem mindegy, hogy ezt hogyan teszi.” Ez a hogyan tartalmazza mindazt ami a düh kezelésének fejlett módjáról, ennek az energiának a tudatos csatornázásáról megosztottam.
Záró gondolatok
A mai világban élve, olyan kihívásokkal teli környezetben vagyunk, ahol nagy szükségünk van energiára, méghozzá sok energiára a kihívásaink leküzdésére, és ezzel párhuzamosan egy spirituális bölcsességre is, mely iránytűként szolgálhat ezen felbolydult világban. Akár gondolhatunk itt a koronavírus okozta helyzetekre, mely mindenkiben mély rétegeket pendít meg, vagy ha a megelőző világunkra tekintjük, ott is rengeteg döntéssel és kihívással álltunk szemben. A döntés, hogy miként kezeljük a jelenlegi helyzetet mindennél aktuálisabb. Ehhez a spirituális rendszerek olyan iránytűt adhatnak, mely életünket és így az emberiség sorsát is jó irányba terelhetik. Mindeközben szükségünk van arra is, hogy személyiségünket fejlesszük, valóság tűrését fokozzuk, hogy valóban eljuthassunk azokhoz az univerzális, spirituális igazságokhoz, melyeket évezredeken keresztül leírtak a megvilágosodott bölcsek, s mely tudásra most az emberiségnek rendkívül nagy szüksége van.
„Egy Spirituális úton járó személynek is jogában áll, sőt, néha kifejezetten szükséges dühösnek lennie. Az viszont nem mindegy, hogy ezt hogyan teszi.”
